A keresztény sereg vezetése - gyülekezés
a magyaróvári táborban
Május 23-án a császári hadvezetés számára az esztendő katonai akciói örvendetes eseménnyel kezdődtek. A Pálffy Miklós bányavidéki főkapitány vezette érsekújvári, esztergomi és komáromi végváriak, továbbá Johann von Pernstein ezredes zsoldosai petárda segítségével hajnali rajtaütésben visszafoglalták az 1594-ben elveszett Tata várát.[136] Ezt követően a Dunán június elején Bécs alá megérkeztek, majd Magyaróvár felé továbbvonultak az első vallon kontingensek.[137] Mindezek után a hónap közepén Rudolf császár Prágában már nem halogathatta a tovább hadsereg parancsnoki karának felállítását.[138] A főtisztek kinevezésénél tapasztalható késlekedés nem kedvezett egy sikeres akció végrehajtásának, sőt Geizkofler memorandumának ismeretében - aki (mint említettük) ezt már az előző évi hadjárattal kapcsolatban is szóvá tette - nem csekély határozatlanság és hiba volt.
Maguk a kinevezések sem voltak ugyanakkor minden esetben a legszerencsésebbek. A sereg élére Rudolf császár június közepén főhadparancsnoknak (Obrist-Feldgeneral vagy General-Oberst, casmpestris supremus generalis)[139] az 1596. évi kudarcok egyik főszereplőjét, a Német Lovagrend nagymesterét, Miksa főherceget (1558–1618) állította.[140] Noha Miksa nem volt teljesen tapasztalatlan hadvezér, hiszen már 1594–1595-ben harcolt a déli végeken, befolyásolható, túlságosan engedékeny, az esetleges kudarctól könnyen meghátráló, sőt Illésházy István szerint „nem csak szerencsétlen vala az hadakozáshoz, de igen tudatlan ember is” volt.[141] Geizkofler idézett jelentése sem volt túlságosan elismerő hadvezéri képességeiről, az 1597. évi magyar országgyűlés pedig egyenesen lehangoló véleménnyel volt róla, midőn kijelentette, hogy míg 1595-ben Karl von Mansfeld, majd Adolf von Schwarzenberg is példás rendet és szigorú fegyelmet tudott tartani seregében, addig Miksa katonái raboltak, fosztogattak és kihágások tucatjait követték el.[142]
A sereg táborának rendjéért felelős főtábormester (Obrist-Feldmarschall) tisztét 2.500 rajnai forintnyi havi fizetéssel Károly burgaui őrgróf töltötte be.[143] Miután gyakorta a főtábormester látta el ténylegesen a had vezetését - hiszen ő jelölte ki az útvonalat, a táborok helyét, illetve ő ügyelt a katonai igazságszolgáltatás gyakorlására, s még a felvonulás- és a csatarend (Zug- und Schlachtordnung) ellenőrzése, továbbá az élelemrendtartás (Profiantordnung) előírásainak betartatása stb. is a feladatkörébe tartozott -, a tisztség betöltőjének rátermettségétől egy-egy hadjárat sikere függhetett. Károly őrgróf azonban aligha tehetségének köszönhette a tisztség elnyerését. Ebben sokkal inkább a Habsburg családhoz fűződő, ugyan kényes rokoni kapcsolatai - Rudolf császár „törvénytelen” unokaöccse volt[144] - és kiváló ajánlói (köztük Aldobrandini) játszottak szerepet. A pápa unokaöccse a hadjárat során azonban utóbb megismerhette azon tulajdonságait (nagyravágyás, okoskodás, összeférhetetlenség, számítás stb.),[145] melyek alapján később Illésházy a legnegatívabb szavakkal nyilatkozott róla.[146]
Míg a sereg legfőbb két tisztségviselője Geizkofler figyelmeztetései ellenére 1597-ben is méltóságának és nem katonai érdemeinek köszönhetően került tisztébe, a stáb többi tagja szinte kivétel nélkül tapasztalt katona vagy kiváló szakember volt. Egy olyan generáció volt 1597-ben születőben, melynek tagjai később a hosszú török háborúban valóban kiváló szolgálataiknak köszönhetően jutottak magas katonai méltóságokba. Károly őrgróf egyik helyettesét (Obrist-Feldmarschall-Leutnant, supremus locumtenens campestris officii mareschalcatus), Giorgio Bastát Rudolf császár egyenesen a spanyol király szolgálatából, korábbi katonai sikerei helyszínéről, Flandriából fogadta zsoldjába 1597. április 29-én.[147] Az ekkor 800 rajnai forintért szolgáló Basta utóbb a hosszú török háború egyik legjelentősebb hadvezérévé nőtte ki magát. 1599 és 1601 között Felső-Magyarország ideiglenesen megbízott főkapitánya, majd a Habsburg fennhatóság alá került Erdély kormányzója lett. 1597-ben ugyanakkor társa, Károly őrgróf másik helyettese, a szinte ismeretlen Georg Christoph Marschall volt, havi 700 rénes forintnyi fizetéssel.[148]
A tüzérségért és a hadianyag-ellátásáért felelős tábori főhadszertárnok (Obrist-Feldzeugmeister, supremus praefectus tormentorum) tisztét az 1593. évi sziszeki ütközet egyik hőse, Ruprecht von Eggenberg töltötte be.[149] Ő korábban Bastával együtt a kor legmodernebb várvívásainak színhelyén, Németalföldön szerzett komoly katonai tapasztalatot, majd töltött be a magyar hadszíntéren, először ekkor, magasabb tisztséget és érdemelt ki az elkövetkező években olyan elismerést, hogy azután 1602-től 1606-ig a császárvárost védelmező győri végvidék főkapitánya lehessen.[150] A hadsereg ellátásában vele szorosan együttműködő főélésmester (Obrist-Profiantmeister, generalis magister annonae)[151] 1597-ben éppen az a Zacharias Geizkofler lett, aki idézett javaslatában maga fogalmazta meg a tisztség betöltőjével kapcsolatos legfontosabb követelményeket. A birodalmi fillérmester csak a császár többszöri szorgalmazására vállalta el a kényes tisztséget,[152] hiszen egyrészt maga volt leginkább tisztában azzal, milyen nehéz feladat vár rá, ha a keresztény sereg ellátását igyekszik megoldani, másrészt pedig ódzkodott a két nehezen összeegyeztethető poszt betöltésétől.[153]
A tábor őrzéséért és a környező területek kikémleléséért felelős főstrázsamester (Obrist-Wachtmeister, excubiarum supremus praefectus) posztjára Rudolf császár Hermann Christoph von Ruswormot, a tizenötéves háború későbbi eseményeinek egyik ugyancsak jeles szereplőjét állította. Rusworm korábban - Adolf von Schwarzenberg ekkor bécsi helyőrségparancsnok[154] mellett - szintén a németalföldi várak ostromárkaiban tanulta a hadi mesterséget, majd a neves Karl von Mansfeld oldalán érkezett 1594-ben Magyarországra.[155] 1595–1596-ban részt vett a császári sereg hadműveleteiben, így aligha véletlen, hogy egy esztendő múlva már nem pusztán a strázsák ellenőrzésével bízták meg, hanem azzal is, hogy mint tábori haditanácsos (Feldkriegsrat) állandó szakvéleménnyel segítse a sereg vezetését.[156] Ugyanekkor hasonló tanácsosi tisztséget kapott az olasz Marchese Germanico Savorignano és Ferrante Rossi is,[157] elsősorban a célból, hogy a pápai segélyhadak feladatait megfelelőképpen hangolhassák össze a német, vallon és magyar csapatokéval.
A fenti tisztségviselők mellett a parancsnoki kar tagjai közé sorolták még a sereg kvártélyait kijelölő és az azok rendjét felügyelő főszállásmestert avagy főkvártélymestert (Obrist-Quartiermeister), Johann Baptista Pezzent[158] és a riadók helyét, illetve módját meghatározó főlármamestert avagy rumormestert (Obrist-Rumormeister), Bertold Prandot.[159] A felvonuló sereg és a tábor fegyelméért mindeközben Adam Polnizer főprofosz (General-Profoß),[160] a kihágásokat elkövetők megbüntetéséért pedig Niklas Lang fősoltész (General-Schultheiß) felelt.[161] A sereg málháinak, a hadianyagnak és az élelemnek a szállításában, továbbá az utánpótlás megszervezésében különösen nagy feladat hárult a főszekérmester (Obrist-Wagenmeister) Andreas Stubenfollra,[162] valamint a főhajózási mester (Obrist-Schifmeister) Hans Bernhard von Fünfkirchenre, akinek a feladatai közé tartozott a folyóvizekben oly gazdag Magyarországon a hajóhidak elkészíttetése is.[163] Végül a tábori hadikancellária (Feldkriegskanzlei) tisztségviselői[164] mellett alkalmaztak még néhány tolmácsot (Dolmetscher), tábori postást (Feldpostbote) és hadmérnököt (Kriegsingenieur), továbbá két tábori orvost (medicus castrensis),[165] sőt még egy tábori patikust (Feldapotheker) is.[166] Mindemellett figyelemreméltó, hogy a magyar csapatok számára még külön is kineveztek egy-egy kvártély-, strázsa- és lármamestert, ezekre - a Magyar Kamara által fizetett tisztségeket betöltő - személyekre vonatkozóan azonban ez ideig nem kerültek elő konkrét adatok.[167]
A császári sereget vezető legfőbb katonai tisztségviselők kinevezése és kisebb egyeztető tárgyalások[168] után a Habsburg katonai vezetés június végére - ezúttal Bécsbe - újabb tanácskozást hívott össze a végleges haditerv kidolgozására. Erre valóban nagy szükség volt, hiszen egy korabeli tudósítás szerint június 13-án még sem táborhelye, sem főhadparancsnoka nem volt a gyülekező seregnek, sőt azt sem tudták, hogy melyik vár vagy város ellen indítanak támadást, noha egyesek Pápa, mások Buda ostromáról beszéltek.[169] A tanácskozásra a hadsereg főtisztjei (Miksa főherceg, Károly őrgróf, Basta, Rossi) és a közben megérkező Aldobrandini mellett - akit a pápa ebben az esztendőben is megbízott csapatai vezérletével[170] - a magyar főkapitányok közül június 23-án Nádasdy Ferenc, Pálffy Miklós és Zrínyi György kapott meghívást, az utóbbi azonban - valószínűleg a vármegyei csapatok egybehívásának nehézségei miatt - nem tett eleget a Haditanács felszólításának.[171]
A június 30-án reggel 9 órától egészen délig tartott haditanácskozás sok tekintetben a februári prágai tárgyalások forgatókönyve szerint zajlott.[172] A Buda elleni támadást sürgetők (Aldobrandini és a magyar tanácsosok) véleménye ezúttal azonban már csak a kizárólag Bécs védelmét szorgalmazók álláspontjával ütközött össze. Az utóbbiak (elsősorban Károly őrgróf és köre) a szultán személyes hadba vonulásáról újabban érkezett „biztos” hírekkel igyekeztek alátámasztani igazukat. Sőt miután a Bécs elleni támadás hírére az osztrák fővárosban éppen ekkor hágott tetőfokára a riadalom, a kor két igen tapasztalt, a németalföldi harcokat is megjárt katonáját még azzal is megbízták, készítsenek egy-egy tervezetet a török ostromra való felkészülésre vonatkozóan. Adolf von Schwarzenberg a bécsi helyőrség parancsnoka, később a győri végvidék főkapitánya (1598–1600), erre javaslatában az erődváros védműveinek azonnali újjáépítésére több mint negyed millió rajnai forintot sürgetett, a közben Ká- roly őrgróf-főtábormester-helyettesévé kinevezett Giorgio Basta pedig nagy memorandumban támogatta az erősen defenzív koncepciót. Ebben úgy vélte, az újonnan gyülekező császári sereg számára közvetlenül Bécs mellett - a Linz irányában fekvő, Duna-parti Nußbergen - kell megerődített tábort létrehozni, ahonnan a felvonuló török haderőt nemcsak az ostromban akadályozhatják meg, hanem végleges visszavonulásra is kényszeríthetik.[173] Az ezúttal is kiválóan értesült Illésházy István utóbb ugyanennek a tervezetnek a lényegét az alábbi szavakkal összegezte: Azt javasolták, „Bécs mellett vessenek egy erős sánczot, s abban szálljanak, és onnan Bécset oltalmazzák, ha megszállaná török császár; sőt ha meg kellene vele víni is, ott vínának meg.”[174]
Aldobrandini és a magyar főkapitányok az új terv ellen ismét hevesen tiltakoztak. Miként korábban Prágában, most is felhívták a figyelmet, hogy a törököt nem célszerű egészen Bécs alá hozni és „jobb is volna az ellenség házában víni velek, hogynemmint az magunk házában hozni őket.”[175] Erre a tanácskozás résztvevői végül elvetették Bécs kizárólagos védelmét. Károly őrgróf és köre ugyanakkor kapva kapott Nádasdy Ferenc már korábban tett javaslatára, hogy Pápa ellen vonuljanak. Ez a Fekete Bégnek természetszerűleg érdekében állt, hiszen a végvár visszafoglalása közelben fekvő birtokai három esztendeje tartó pusztulásának vetett volna végett.[176] A különös haditerv ugyanakkor Miksa főherceg és az őrgróf számára is elfogadható volt, akik az elmúlt esztendő kudarcai után Bécs biztosítása mellett - úgy tűnik - nem vágytak másra, mint egy könnyen megvalósítható sikerre. Pápa visszavétele - Tata május végi elfoglalását követően - ugyanakkor előkészíthette Győr visszafoglalását, hiszen ezáltal keleti és déli irányból részben elvágták volna utánpótlásától. Ekként a sereg legfőbb vezetőinek érdeke és célkitűzése szerencsésen találkozott a dunántúli magyar főúr céljaival. Többen - köztük elsősorban Aldobrandini - viszont igen erősen kritizálták az újabb haditervet, felhívván a figyelmet, hogy az egyetlen jelentős utánpótlási vonaltól, a Dunától, nem célszerű elszakadni, hiszen ebből az élelemellátás terén óriási nehézségek származhatnak. Óvár helyett ezért ők Esztergom alatt kívánták a császári sereget összegyűjteni, hogy onnan a sereg Buda vagy legrosszabb esetben Győr ellen vonulhasson. Noha az utóbbi két vár bármelyikének visszavétele hamarosan Pápa felszabadulását is magával hozta volna,[177] a főherceg végül mégis a pápai expedíció mellett tette le voksát.[178] A hadjáratot azonban végül csak akkor indították meg augusztus 9-én, amikor már a megbénult hírszerzés is immáron valóban teljes bizonysággal jelentette, hogy a szultán nem jön Bécs ellen, és csak Szaturdzsi Mehmed szerdár érkezik csekély számú csapatokkal Magyarországra. A tárgyalások harmadik felvonását ugyan még augusztus első hetében a magyaróvári táborban „megrendezték”,[179] Aldobrandini azonban kénytelen volt belátni, jobb ha lemond a Buda ostromával kapcsolatos elképzelésekről, hiszen az őrgróf „érveivel” és Nádasdynak az élelemellátást garantáló ígéreteivel szemben aggodalmai nem vehetik fel a versenyt. A haditerv aligha szolgált valóban országos érdekeket, hiszen legjobb esetben is pusztán Győr részleges elszigetelését és utánpótlásának megakadályozását készíthette elő. Aldobrandini szerint pedig egyenesen a sereg felesleges „elpazarolása” volt, Pápa és egykori lakói számára azonban mégis óriási fordulatot hozott.
Miközben a Bécsben összegyűlt főtisztek a haditerven vitatkoztak, a császári sereg táborhelyéül kijelölt Óvár mellé egyre újabb és újabb csapatok érkeztek meg. Elsőként azon két 3.000-3.000 fős vallon–francia ezred első egységei jutottak el hajóval Bécsig, majd haladtak tovább a köpcsényi táborhelyre, azután pedig Óvár felé,[180] melyeket részben Németalföldön, részben Lotharingiában késő tavasszal kezdtek toborozni,[181] illetve amelyek zsoldját az említett cseh és spanyol segélyből kívánták biztosítani. Az előbb befutó ezred élére még március elején Hans Reichard von Schönberg haditanácsos, császári testőrkapitányt (Hartschier-Hauptmann) nevezték ki,[182] míg a másik vezetését az említett Georges Bayer de Boppart báró kapta feladatul. Egy-egy 300 fős vallon zászlóaljban 50 pikás (Spiesser), 100 muskétás (Muskatier) és 150 lövész (Schützen) teljesített szolgálatot. Felszereléseikkel ugyan nem volt probléma, fegyelmükkel és akadozó élelemellátásuk miatt megromlott egészségükkel azonban annál több. Július 20. után például azért kellett újra megmustrálni őket, mert lázadásukat Seifrid von Kolonitsch lovasainak és a sváb ezred gyalogosainak fegyveres segítségével kellett megfékezni.[183] Ugyanakkor abból az 1.000 vallon–francia lovas lövészből, akiknek felfogadását még május elején kétszáz és száz fős egységekben több kapitánynak rendelték el, csak igen kevesen érkeztek meg az óvári táborba.[184]
Miután május közepén a sváb kerület rendjei haditanácskozásuk (Kriegsratstag) alkalmával előkészítették az általuk megszavazott 4.000 gyalogos mustráját és elküldését, azokat Hans Friedrich von Mörsberg vezetése alatt június 13. és 16. között részben Ulmban, részben Günzburgban szállították hajóra.[185] Első zászlóaljaik június 20-án érkeztek a császárváros alá,[186] majd nagyrészük 23-tól 28-ig a közeli Scheibenfeldnél táborozott, mígnem az utóbbi napon a Burgtor-on keresztül díszlövéseket leadva kezdte meg a masírozást Pozsony felé, hogy annak közelében foglalja el az időközben Óvárra indult első vallon ezred táborhelyét.[187] Velük egyidejűleg június 20-án az említett Huyn lovaskapitány vezette 500 lotharingiai is partra szállt Bécsnél.[188]
A pápai segélyhad a május közepén kinevezett Bonvisio Bonvisi pápai hadbiztos[189] irányítása alatt - az előzetes megegyezésekkel ellentétben - csak június 30-án érkezett az osztrák főváros falai alá a Firenze, Verona és Trento, illetve Velence útvonalakon.[190] Itt ellátták őket fegyverekkel, majd miután július 10-én a marchfeldi mezőn megmustrálták csapataikat,[191] egy pozsonyi táborváltással ők is Óvár alá vonultak. Újabb seregszemléjükre július 30-án már itt került sor, s ekkor a közel 7.200 főből álló, főként gyalogos itáliai sereg hat regimentben, Flaminio Delfini, Celso Celsi, Carlo Malatesta, Bisaccione Bisaccioni, Ettore Graziani és Viviano Venanzi ezredesek vezetése alatt sorakozott fel. A császári seregen belül a pápai csapatok főparancsnoki tisztét Aldobrandini töltötte be, helyettese Camillo Capizucchi volt, tanácsosként és egyúttal hadmérnökként pedig Federico Ghislieri ezredes és Pompeo Floriani kapitány állt szolgálatára.[192]
Július közepére azután Georg Andreas von Hofkirchen ezredes parancsnoksága alatt négy zászlóaljba osztva 1.000 osztrák gyalog is „befutott” Óvár alá - noha a rendek májusban még 1.600 főt ígértek -, majd Seifrid von Kolonitsch ugyancsak 1.000 főnyi lovassága is bevonult a megerődített táborba.[193] Őket a hónap végéig négy bajor zászlóalj követte szintén mintegy 1.000 fővel, azaz a rendek itt sem állították ki az éppen duplányi jóváhagyott katonaságot. A frank rendek 1.000 lovasa ugyanakkor Georg Friedrich Graf von Hohenlohe kapitánysága alatt - noha jelentős késéssel - Csehországon keresztül teljes létszámban megérkezett, sőt nemeseik 300 fős említett lovas kontingense időközben rajnai és sváb önkéntesekkel mintegy 500 főre bővült.[194] Közben a szászok mindkét ezrede is partra szállt Bécs mellett, Óvár alá ugyanakkor csak a felső-szász regiment vonult, a braunschweigi herceg vezette alsó-szász nehézlovasokat ugyanis Felső-Magyarország biztosítására küldték.[195]
A magyar csapatok még a birodalmiaknál is nehezebben gyülekeztek. Zrínyi György dunántúli kerületi főkapitány nemesi felkelőit és vármegyei kontingenseit így már nem Óvár, hanem egyenesen Pápa alá rendelték, hiszen azok közül július közepén még csak kevesen jelentek meg a Rába mellett kijelölt mustrahelyen.[196] Ellenben Nádasdy Ferenc sárvári uralkodói és magánkatonasága egy része mellett a Magyar Kamara által fizetett 200 huszárját az óvári táborba vezette,[197] s ide vonult a július elején Pozsonynál megmustrált 100 lovasával Dersffy Ferenc huszárkapitány is.[198] Rajtuk kívül még Karl Formentini Kőszegen megmustrált 200 olasz lovas lövésze[199] és a június 1-én kinevezett Peter Leuman kapitány parancsnoksága alatt - az előírt 1.000 helyett - pusztán 535 cseh sáncmunkás[200] tartózkodott már július végén a Basta és Aldobrandini véleménye szerint egyaránt eléggé védhetetlen helyen kijelölt óvári táborban.[201] Pálffy Miklós mindeközben Esztergomnál vert tábort egy esetleges Győr felmentésére vagy megsegítésére induló török akció megakadályozása céljából.
Az Óvárnál július végére összegyűlt sereg fegyverzete - hála a bécsi hadszertárnok említett intézkedéseinek - megfelelt a kor követelményeinek. Miként az újabb kutatások bizonyították, mind az idegen, mind a magyar gyalogság és lovasság legkülönfélébb alakulatainak (lovas lövészek, német vagy „fekete” nehézlovasok stb.) túlnyomó része a kor legmodernebb tűzfegyvereivel (kanócos és keréklakatos puskák, muskéták, archibus-ok, pisztolyok) volt felszerelve, miközben páncélzatuk a század első feléhez képest jelentősen könnyebbé és egyszerűbbé vált.[202] A hadjárat azonban még meg sem kezdődött, amikor a katonák visszaéléseire vonatkozóan százszámra érkeztek a panaszok a Haditanácshoz és Miksa főherceghez. A lázongó és fosztogató vallonok mellett ugyanis a birodalomból érkező zsoldosok felvonulásuk alkalmával, majd a magyar hadszíntéren is „az hol szép leányt, szép asszonyembert találtak, kit elhitettek, kit erővel elvittek; annak fölötte embereket vertek, öltek, lovokban, szekerekben zsákmánt vetvén, elhoztak.”[203] A visszaélések mentségül szolgált azonban, hogy az élelemellátást már a sereg gyülekezésekor sem tudták zökkenőmentesen megoldani. S elsősorban nem az élelem hiánya, hanem a szállítás és a megfelelő szervezés megoldatlansága következtében.
A főélésmester tisztségének elvállalásakor még bizonyára a problémákkal tökéletesen tisztában lévő Geizkofler sem hitte, hogy minden próbálkozása ellenére ilyen nehézségekkel kell majd szembenéznie. Maga ugyan igyekezett mindent megtenni, élelemraktárak[204] kiépítésére azonban késői kinevezése és egy időben kidolgozott haditerv hiányában nem volt lehetősége. Június elején azonban külön személyeket fogadott fel a sereg hús- és kenyérellátásának, illetve a marhafelvásárlásnak a felügyeletére, majd Miksa főherceggel már július 13-án kiadatta a tábori élelmezési rendtartást (Feldprofiantordnung) és januári memorandumának megfelelően egy árszabást (Taxordnung) is összeállított. A katonák egy része mégis éhezett.[205] Mit sem segítettek a petronelli vízivámon vámmentesen a sereg számára szállított áruk,[206] ha a jelentős mennyiségű élelemnek a táborba szállítására nem állt rendelkezésre elegendő szekér és igavonó állat. Hasonló okokból késtek a várostromhoz nélkülözhetetlen nagyobb kaliberű lövegek és a hadianyag egy része is, melyek megérkeztéig a sereg egy lépést sem tehetett.[207]
Július 28-án ünnepélyes fogadtatás közepette Miksa főherceg főhadparancsnok is megérkezett az udvari zászlóalját (Hoffahne) alkotó 300 fős német nehézlovasság kíséretében.[208] Majd miután ugyanezen az éjszakán a tábor határában álló strázsaház őrsége visszavert egy komolyabb török támadást,[209] a sereg vezetése augusztus 5-én „bejelentette, hogy az élelemellátást derekasan megoldják.”[210] Ez azonban aligha volt több, mint az indulásra készen álló katonaság szokásos hitegetése, hiszen éppen ezekben a napokban intéztek újabb és újabb kényszerű rendeleteket az említett magyar élelmezési biztoshoz, Joó Jánoshoz és a pozsonyi Magyar Kamarához az országgyűlésen jóváhagyott szekerek és igás állatok kiállítására, továbbá adtak szigorú parancsokat a környező uradalmak és nagyobb városok - mindenekelőtt Kismarton és Pozsony - vezetőinek élelemmel megrakott szekerek küldésére.[211] Az utánpótlás tehát korántsem volt megnyugtatóan megoldott és ez annál is inkább előrevetítette Aldobrandini aggodalmainak beteljesülését, hiszen a császári sereg egy három esztendeje erősen pusztított és kimerült hadszíntérre vonult. Nem véletlen tehát, hogy az a bécsi hadijelentés, mely a sereg augusztus 9-i útra keltét hírül adta, az alábbi szavakkal zárta sorait: „Isten adjon nekik szerencsét és hogy élelemből ne legyen hiány.”[212]