Hubert Ildikó

Nagyon szomorú történelmi időben születtem, bár írhatnám azt is, hogy elég tragikusban. Érdekesnek csak azért mondanám, mert az emberek nagy részének két élete volt ekkoriban: a látható, amelyhez egy utcai arc tartozott, és egy világ elől eltakart, tükör mögötti élet. Mindezt drámainak is tarthattam volna, ha nem gyerekként élem meg ezeket az esztendőket. Pápa városában azonban, mint egy nagy, titkos kertben, már a kezdet kezdetén, néma szemlélődés segítségével töltődött emlékezetembe a nekem mindent jelentő kis világ: a párka nagynénik, a temetőkertben megismert családok élete, a kisváros orosz- és magyar repülőtérrel körbezárt láthatatlan valósága, a megnyugtató platán- és hársfa sorok, amelyek a városkában mindenütt ott kanyarogtak, az ablakokon nyugalmas délutánokon kihajló nézelődők, a zongoraórák érzelmekkel megtölthető világa, a Nagytemplom harangszava, és az a rengeteg közös olvasás Édesanyámmal és testvéreimmel, amely elfeledtette a rendszer okozta szorongás-büntetés-sebeket.

18 éves koromig szülővárosomban, Pápán jártam általános- és középiskolába,  zeneiskolába. A középiskola elvégzése után Pécsre kerültem a Tanárképző Főiskola magyar-ének-zene szakára. Itt Tillai Aurál karnagy, zeneszerző növendéke (is) voltam, bár a pápai énekkari fellépések Szekeres Lajos tanár úrral már előtte elvittek a helikoni ünnepségekre (Kodály Zoltán „látására,” általa a megmérettetésre), fiatal tanár koromban pedig Ugrin Gábor kórusával a rádió- és zeneakadémiai fellépésekre. A szépség szakralitásába.

Pécsi éveim után szereztem meg az ELTE BTK Karán a középiskolai tanári végzettséget magyar szakon, s az itt folyó régi magyar irodalmi speciál-szakkollégiumi munkának köszönhetően publikálni is ekkor kezdtem. Nem véletlen, hogy későbbi, bölcsészdoktori értekezésem témáját a 16. századból választottam. A korszak iránti szellemi gyarapodásomat nagyban ösztönözte az a műhelymunka az MTA Irodalomtudományi Intézetének reneszánsz osztályán (Klaniczay Tibor és Varjas Béla vezetésével), amelybe tanár ösztöndíjasaként (1976-1979)   bekapcsolódhattam.

Budapestre kerülésemkor, mivel nem fővárosi lakos voltam, nagyon nehezen kaptam állást, végül segítséggel, olyan általános iskolában tudtam elhelyezkedni, amely az állami artistaképző intézettel kapcsolódott egybe. A hetvenes években ez az iskola számtalan meglepetést tartogatott a számomra. Mintha Fellini világának kulisszáit láttam volna felvillanni, s miközben nemcsak cirkuszdinasztiák neveit tanulgattam, láttam leszármazottaik koncentrált, kemény gyakorlását, amelyet fiatal koruk ellenére, igen tudatosan vállaltak a cél eléréséért, ebben a félig-meddig takarásban működő intézményben.  A tanítás gyakorlatát (a szakmával és szeretettel való fegyelmezés módszereit) igazán ezekben az években sajátítottam el. Későbbi tankönyv-kísérleteimben, vagy a HUNRA konferencia- programjainak munkálataiban, nagy hasznát vettem ebbéli tapasztalataimnak.   

1988-tól a budapesti Tanárképző Főiskolára kerültem, majd annak az ELTE-vel való összevonása, és a főiskolai kar megszűnése után nyugdíjazásomig az egyetemen – „megtűrt”(a jelző sokunkat érintett)  főiskolai docensként – tanítottam. Irodalmi konferenciák, a pusztinai csángók vendégül látása, tanítványaimnak az irodalmi kutatómunkához csalogatása, s a szorgalmas munka eredményeként a publikálás öröme, továbbtanulásra ösztönzése …  és lehetne folytatni a sort, azokkal a tevékenységekkel, ahol az értelmes emberi létet közösen megélhettem tanítványaimmal, leendő tanár-kollégáimmal. Boldog tanár voltam, mert igen sok, emberileg és szakmailag többre hivatott hallgatót taníthattam. (Nyugdíjas éveim nagy öröme, hogy a valamikor különböző tanszékeken oktató főiskolai kollégáimmal a „Kévekötők” körében immár tíz éve, évente többször találkozunk egymással, színvonalas programok résztvevőiként, előadóiként, és az ország nevezetességeit felkereső barátokként.)

Öt évig – a Tanárképző Főiskolai Karon végzett főállású munkámmal párhuzamosan – a Károlyi Gáspár Egyetemen óraadó tanárként, és közel 30 éven át a VII. kerület Pedagógiai Szolgáltató Központjában (meghatározott óraszámban) szaktanácsadóként dolgoztam.

Természetesen szabadidőmben soha nem hagytam abba régi századaink kéziratainak, könyveinek faggatását. Beiratkoztam a Pázmány Péter Hittudományi Akadémiára, ahol teológiát tanultam a Nyíri Tamás irányításához tartozó hallgatói csoportban. Bár 1989 előtt nem volt éppen érdem, de az ember ekkorra már szerzett akkora bölcsességet, hogy alázatosan beismerje, kevés az értelem a lélek támasztéka nélkül, különösen akkor, amikor egyházi műfajokkal foglalkozik. 

Visszakanyarodva a szülőföldhöz: húsz éven át a Pápai Művelődéstörténeti Társaság budapesti  elnökhelyetteseként  tevékenykedhettem azokkal a Budapesten élő tudósokkal, művészekkel, írókkal, közéleti emberekkel, akiket nemcsak a pápaiságuk őrzése kovácsolt baráti közösséggé, hanem a tevékeny köszönet szándéka is. Hogy is feledhettük volna a valamikori pápai diák, Jókai Mór kőbe vésett gondolatát: „Áldott legyen a láng, amely utamra rávilágított.” Hetven év elteltével is simogatnak ezek a sorok , s talán ezért jelentett nekem jóval többet pályám egy-egy állomásán a kitüntetés érménél az érem-hordozta név szellemisége (Apáczai Csere Jánosé, Kölcsey Ferencé, vagy Wosinsky Móré).

Ám sem tanárként, sem irodalomtörténészként, sem Anna lányom édesanyjaként nem tudtam volna életemet ennyi jóban megélni, ha nem állnak mellettem örök támogatásukkal szüleim és férjem, Szelestei Nagy László. Földi kis világom örömeiért hálával elsősorban nekik tartozom.

S bár ez a tallózgató visszatekintés egyben lezárása életútam hosszabb szakaszának, azért a rövid távú tervek megvalósításának vágya még itt motoszkál bennem: Jó lenne végre befejeznem Baróti Szabó Dávid (18-19. sz.) összegyűjtött verseinek kiadási munkálatait, Sóvári Soós Kristóf (16. sz.) imáinak sajtó alá rendezését, s egy 19. századi kézirat közzétételét.  Ahogy meg kellene valósítanunk férjemmel elhatározott tervünket is: elutaznunk Magyarország régen látott, vagy meg sem ismert helyeire, olykor kettesben, olykor a negyven éve meglévő baráti társasággal, amelyben kíváncsiak tudtunk maradni egymás családi-, és szellemi történéseire, közös világunk dolgaira. S hogy mindez lehetséges lesz-e, az már nemcsak az én szándékomon múlik.  ( Napút évkönyv, Hetvenesek,  2019, 109-110)   

Díjak , kitüntetések: 2008 Kölcsey-díj, Arad. 2010 Apáczai Csere János-díj  

Bibliográfia: https://m2.mtmt.hu/gui2/?type=authors&mode=browse&sel=10072603

Hubert Ildikó adatközlése, 2020.

Születési dátum
Születési hely
Pápa
Foglalkozás
irodalomtörténész, ny. főiskolai tanár